2. fejezet

Claire

A huszonegyedik születésnapomon végre elérkezett életem legfontosabb állomása. Ezen a napon nagyobb erőre tehetek szert, hiszen minden boszorkánynak ekkor teljesül be igazán a hatalma.

Valahol legbelül éreztem, hogy a húgom még életben van, és most már lesz is lehetőségem megtalálni őt. Joshua ereje és az enyém együtt véget vethet minden kételynek, és újra együtt lehet a három testvér, mint kiskorunkban. Ez a remény élt bennem a tűzbaleset óta.

Amikor tíz éves voltam, tűz ütött ki a házunkban. Mai napig emlékszem arra a furcsa szagra. Nem csupán a füst volt, keveredett valamivel. A szüleim halála nagyon megrázott, de éreztem, hogy ezen a napon újra boldogságra lelhetek.

Ma már tudom, hogy fekete mágiát éreztem a levegőben, hiszen a rossz boszorkányokon azt érezni. Szinte lehetetlen ezt megmagyarázni, hisz nem kimondottan az orrunkkal érezzük, hanem a lelkünkkel.

Azon az estén valaki megmentett engem és Josh-t.

Átszaladt hozzám, hogy együtt legyünk, de annyira féltünk, és annyi füst jött be a bazárt ajtón keresztül is, hogy nem bírtuk tovább, mindketten elájultunk.

A kertben tértünk magunkhoz, biztonságban. Éppen akkor érkezett meg a mentő, a tűzoltók pedig pár másodperccel később.

Mindketten azt hittük, anyáék mentettek ki minket, viszont ők nem lehettek, mert nem jutottak ki. Azóta foglalkoztat, vajon ki segített nekünk. Az életünket köszönhetjük neki.

A születésnapomon hárman is jelen voltak: A bátyám, Joshua, a menyasszonya Rachel – ő tudja, hogy boszorkányok vagyunk, és mindenben támogat minket –, valamint Ryan, a barátunk, aki ugyanolyan, mint mi, varázsereje van.

Hogy tudjuk, mikor teljesül be az erőm, Rachel szőkére festette a barna hajamat. Nem állt valami jól, meg aztán nem voltam egy Barbie baba, inkább sportos. Ha megkapom a hatalmamat, elég arra gondolnom, hogy a hajam ismét barna, és sikerülni fog. Persze a nagyobb varázslatokhoz szükségem lesz igékre, de ez akkor is nagyon megkönnyíti az életemet.

– Fújd el a gyertyákat, és kívánj valamit! – mondta Ryan, miután Rachel meggyújtotta a kettest és az egyest. Neki jól állt a szőke haj, mert baba alkat volt, sőt a Barbie megtestesítője. Gyermekorvosnak készült, és remek ösztöndíjat is kapott mellé.

Régen minden álmom volt, hogy főiskolára járjak, de nem voltak szüleim, akik eltarthattak volna, így elvégeztem egy tanfolyamot, és most aerobik órákat tartok. Így belegondolva szeretem, nem tudom, mi mást csinálhatnék, így már nem epekedek a továbbtanulás miatt.

Amikor a gyertyák fölé hajoltam, mindenki tudta, magamban mit kívánok. Csak Audrit szerettem volna megtalálni. Reménykedve fújtam el a lángokat.

– Most koncentrálj a barna hajadra – mondta Joshua szinte sürgetően. Szemében láttam a fényt, a remény ragyogását. Már nagyon szerette volna azt a varázslatot elvégezni velem.

Lehunytam a szemem, és az előző hajszínemre gondoltam, de amikor újra kinyitottam, a szőke haj fogadott, amit már kezdtem is megszokni... Annyira nem volt szörnyű, mint elsőre tűnt.

– Hm, talán lazítania kellene, hogy sikerüljön – gondolkodott Rachel. Remek ötlet volt. Már szaladtam is a szobámba, és két perc múlva visszatértem az edző ruhámban, kezemben a ruhámra csatolható régi mp3 lejátszómmal. Tudom, már van négy, meg öt, meg akár több is, de ez is ugyanolyan jól lejátssza a zenéket, ráadásul kisebb is.

– Csak nem futni mész? – kérdezte a bátyám. Szinte láttam magam előtt, ahogy gyorsabban kezd pumpálni a vére. Olyan türelmetlen típus.

– Ugyan, drágám, ez nem egy rossz ötlet – érintette meg a karját Rachel, mire Josh pár másodperc múlva higgadt lett. Mondjon bárki bármit, négyünk közül a lánynak volt a legnagyobb varázsereje.

– Hidd el, Josh, fél óra múlva egy teljesen más ember fog belépni ide – ígértem meg neki. Nyújtottam egy keveset a nappaliban, majd útnak indultam.

A futástól valahogy mindig lehiggadok, megnyugtat, ilyenkor én irányítok. Lassú sebességgel szoktam kezdeni, és fokozatosan gyorsulok.

Most annyira erősnek éreztem magam, hogy öt perc alatt elértem a végsebességemet.

Mikor megszólalt Oasistól a Wonderwall, el kellett ugratnom, nehogy lelassítson. Egy Green day dalnál állapodtam meg.

Versenyezni volt kedvem. A környéken minden futó mérkőzni szokott. Ha szembe találkozunk egymással, mutatni szoktuk a kezünkkel, hány perce futunk, és ha hasonló az időnk, akkor irány a helyi park, vagy egy másik megbeszélt cél.

Amikor megláttam az első futót, aki velem szemben jött, ötösre tártam a kezem, jelezve, hogy öt perce futok. A srác nem volt ismerős, még sohasem versenyeztem vele. Nem mutatta az idejét.

Már éppen letettem volna a kezem, amikor elhaladt mellettem, és csak úgy egyszerűen belecsapott a tenyerembe.

Biztos új lehetett a környéken. Kissé elszégyelltem magamat, amiért azt hitte, pacsizni szeretnék vele. Ezután már nem volt kedvem versenyezni, és magamban megfogadtam, hogy ezentúl csak annak mutatom az időmet, akivel már legalább egyszer versenyeztem.

Már majdnem a házunk előtt voltam, mikor éreztem valamit. Mintha feketemágia lett volna. A felismerés átjárta a testem, remegni kezdtem, de csak futottam tovább a házunk felé. Jobb lett volna megállni. Kicsúszott a lábam alól a talaj, és hangos puffanással estem a betonra. Mikor feleszméltem, megmozgattam a végtagjaimat, hogy biztosra tudjam, nem sérültem meg. Szerencsére nem lett semmi bajom.

Éppen fel szerettem volna állni, mikor meghallottam egy lágy, gyenge, szinte élettelen suttogást. Próbáltam arra koncentrálni, hogy halljam.

– Segíts! – ismertem fel a szót, ami mintha a föld alól jött volna. Körülnéztem, de nem láttam senkit.

Mintha egy rossz megérzés lett volna. Azonnal felhívtam a nagymamámat, nem vele történt-e valami.

– Szia, drágám! – hallottam a hangját, és megnyugodtam, mert vidámnak tűnt.

– Szia, nagyi! Minden rendben?

– Igen, kedves. Eszemben volt, hogy felhívjalak. Boldog születésnapot, kisunokám.

-- Köszönöm.

-- Most mennem kell. Sietek valahová. Vigyázz magadra.

-- Te is, nagymama!

Hu, akkora kő esett le szívemről, hogy szinte hallottam, ahogy a földre puffan, amiért mama jól van.

A nagymamám nevelt minket, de már elég idős. Anyukánk későn született gyermek volt, nagyi már elmúlt nyolcvan. Amint betöltöttem a tizennyolcat, Josh-al elköltöztünk, hogy ne legyünk láb alatt.

Anyáék ránk hagyott pénzéből kitelt egy éppen kényelmes ház, ami két és fél szobás. Egy darabig könyörögtünk mamának, hogy költözzön hozzánk, berendeztük volna neki az üres szobát, de ő azt mondta, hogy nagyapával ott öregedett meg, egy tapodtat sem mozdul onnan.

A házunk elé értem, amikor hangos lépteket hallottam sebesen közeledni. Hátra néztem. A srác volt, aki szó szerint belepacsizott a tenyerembe. Amikor elém ért, lelassított, majd helyben futással „megállt”.

– Minden rendben? – kérdezte, miközben alaposan végigmért.  Képzelhetem, hogy nézhettem ki; por mindenhol, koszos hajtincsek az izzadt homlokomra tapadva. Elfordulhattam volna, de az a gyengeség jele.

Helyette észrevétlenül én is megfigyeltem őt. Fáradtságnak semmi jelét nem láttam, izmoknak annál inkább. Férfias áll, és olyan szempilla társult hozzá, amit bármelyik lány megirigyelt volna. Vörösesbarna haja kissé kósza volt a sporttól. Mikor láttam kék szemén, hogy a válaszomat várja, mondani akartam valamit, de ő megelőzött.

– Lehet, hogy agyrázkódásod van. Haza tudsz menni?

– Itt lakom – mutattam a világos-mokkaszínű házikóra, amire már ráfért volna egy kis festés. – Szia! – köszöntem el azonnal. Egy nap alatt nézett idiótának, agykárosodottnak. Reméltem, hogy ezentúl elkerülhetem őt. Mert hiába volt kedves, az, amit rólam gondolt, biztos nem barátságos.

Amikor beléptem az ajtón, minden kíváncsi szem rám szegeződött. Nem vették észre rajtam, hogy elestem, mivel csak a hajamat figyelték. Biztos azt hitték, hogy már barna vagyok, de előttük szerettem volna kipróbálni, sikerül-e, nem a tömegben. Nem tudom, mit gondoltak.

Már le is játszódott bennem egy párbeszéd a helyi boltos nővel, Gretával, aki egyébként nagyon bámulta futás közben a szőke hajamat. – Hol veszed a hajfestéked? Lehet olyat is venni, ami kékről zöldre vált? – Köszönöm, de nem kérek az ilyen megjegyzésekből, ráadásul volt fontosabb dolgom is a hajamnál... Hogy megtaláljam a testvéremet. Essünk túl rajta – gondoltam, majd leültem az ebédlőasztalhoz, amikor már kicsit megmosdottam, és visszavettem a ruhámat.

Nagyon erősen koncentráltam a barna hajamra. Behunytam a szemem, és éreztem, hogy egy kevés mágia játszadozik a halántékomnál, majd a bizsergés szépen lassan beterítette az egész fejbőrömet, és a nyakamat is csiklandozni kezdte.

Még ki sem nyitottam a szemem, máris tudtam, hogy hatott. Visszatért a gyönyörű, mogyoróbarna hajzuhatagom. Kicsit megmozgattam a végtagjaimat, mint aerobik oktatás előtt szoktam. Készen álltam.

– Mindent előkészítettetek a varázslathoz? – kérdeztem a bátyámtól és Ryantől. Ők bólintottak.

– Úgy látom, nem egészen – sétáltam az asztalhoz, majd felemeltem egy vázát, amiben néhány orchidea volt. – Ez útban lesz.

– Azt ne vedd el onnan! – vette ki a kezemből Josh, és visszahelyezte az asztal közepére. – Minden energiára szükségünk lesz.

– A vizébe reszeltem gyömbért – mondta büszkén Rachel. Látszólag nagyon örült neki, hogy – ha csak ennyiben is – részese lehet a varázslatnak. Joshua általában megóvja a mi világunktól, de minden segítségre szükségünk volt. És a bátyám is észrevette, ezzel mekkora örömet szerezhet a menyasszonyának.

Már egy éve eljegyezte őt, de mindketten megfogadták, hogy Audrina is ott lesz az esküvőjükön. Ha hazahozzuk őt, rögtön el is kezdhetjük a szervezést.

Minden perccel előrébb kerültünk ahhoz, hogy kiteljesüljön a boldogságunk. Mindehhez csak Audrina hiányzik.

A varázslat nem olyan bonyolult, viszont a kellékek hozzá sajnos hiányoztak eddig. Két-féle képpen lehet ezt az igét lebonyolítani. Az elsőhöz kell a keresett személy pontos DNS mintája, de minden odalett a tűzben. Pedig elég lett volna egy nyomorult fésű, és együtt lehetnénk... A második megoldáshoz két beteljesedett boszorkány kell, akik vérrokonai Audrinának.

A családunkban nem olyan sok boszorkány van, hiszen anya és apa is csak félig voltak azok. Ez nem azt jelenti, hogy fele annyi erejük van. Két eset lehetséges. Vagy boszorkány leszel így, vagy nem. A szüleink testvérei majdnem mind emberek, így a vérvonal csak kis számban öröklődött. Nagyi, aki oly közel áll hozzánk, sajnos éppen nem boszorkány.

Meg kellett várni, hogy beteljesüljön a varázserőm.

Én, Josh és Ryan leültünk az asztalhoz, és a virág körül megfogtuk egymás kezét.

– Szívem, zökkents ki minket, ha bajt észlelnél! – nézett Rachelre a bátyám. Láttam az aggodalmat a lány szemében, viszont azt is, hogy örül még egy esetleges feladatnak.

– És közelebb jönnél? Ha nem lenne elég az erőnk, szükségünk lesz a tiédre – füllentettem, de ez akkora örömet okozott neki, azonnal közel is jött. Szerencsére Ryan és Josh vették az adást, és nem hazudtoltak meg. Láttam, hogy a bátyám még egy kicsit el is mosolyodik.

– Na, kezdjük! – mondta Ryan. Én kezdem, utána csatlakozik be Josh, majd a végső lökést te adod, Claire – nézett rám komolyan, mire bólintottam.

Joshua középre tette a telefonját, amin bekapcsolta a gps-t. A varázslat lényege, hogy megjelöli a térképen a pontos helyet.

– Ostende quo latebat. – Éreztem némi energiát Ryan kezén keresztül.

– Ostende quo latebat. – Josh hangosabban mondta a varázslatot.

– Ostende quo latebat. – Amint én is kimondtam, libabőrös lettem, a hideg a hátamon futkosott.

– Ostende quo latebat. Ostende quo latebat. Ostende quo latebat. – Egyre hangosabban mormoltuk együtt az igét, amíg a fejünk bele nem fájdult. Amint sikerül, mindhárman észrevettük, hiszen az egymástól átáradó energia megszűnt, az orchidea is elhervadt. Tényleg minden energiára szűkségünk volt.

Rögtön felkaptam a telefont.

– Európa, Magyarország – olvastam le a GPS-ről. – Azonnal oda kell teleportálnunk!

A teleportáló varázslat nem olyan bonyolult, mint hangzik. Csupán annyit kellett mondanunk: Ut me ad locum! Azt jelenti, hogy „Vigyél el a helyre!", és közben fogod a GPS-t. Régen térképen x-eltek, de így is működik. Viszont akarnod kell, hogy oda „rakjon", ahol nem lát meg senki.

Valamiért mindig lecsukom a szemem a teleportálás közben, még egyszer sem nyitottam ki. Pedig nem érzel semmit, csak egy pillanatnyi szédülést. Ha kinyitnám a szemem csak egy villanásnyi sötétséget észlelnék, semmi mást.

1. fejezet

Sziasztok! Itt az első fejezet. Remélem, elnyeri a tetszéseteket. Jó olvasást!

Audrina

Napok óta rémálmok gyötörtek. Már régóta nem kísértett a múltam, de most újra megtörtént. Próbáltam belenyugodni, mit tettem, hiszen oly kicsi voltam még, de nem tudtam elfelejteni. Ezt nem lehet...

Tizenegy évvel ezelőtt:

Még hatéves sem voltam. Nem sok emlékem van abból az időből, de arra a napra tökéletesen emlékszem.

Este volt, már mindenki aludt, de egy rossz álom felébresztett. Próbáltam kisettenkedni a szobámból, nehogy felkeltsem a nővéremet, de ő felriadt a lépteimre.

– Hová mész? – kérdezte félálomban.

– Csak iszok egy kis vizet – mondtam neki.

– Ha már kimész, hoznál nekem is? – Kissé felült az ágyon. Emlékszem, olyan kócos volt, hogy nem tudtam levenni a szemem barna hajáról, amit megvilágított az ablakon beszűrődő utcai lámpa fénye. Bár ne emlékeznék mindenre ennyire tisztán, de belém égett az a nap. Szó szerint...

– Hozok.

Azt hallottam, hogy egy boszorkány öt-hat évesen kapja meg az erejét. Ez látványosan történik, valamilyen elem kíséretével, ami föld, tűz, víz vagy levegő lehet.

Azt kívánom, bár másképp történt volna. Miért éppen így kellett lennie?

Odatoltam a kisszékemet a polchoz, hogy elérjem poharakat. Nagyon óvatos voltam. Először levettem az egyiket és letettem, majd a másikkal is ugyanezt tettem, nehogy leessek.

Odatartottam a csaphoz a poharat, de amikor megnyitottam, nem jött belőle semmi. Aztán pár másodperc elteltével láng csapott ki a csapból, elkapva a hajam egy részét.

Annyira megijedtem, hogy kiabálni sem tudtam. Lángolt a hajam, de meglepően a testem más részét nem érte, pedig a tincseim csapkodták a hálóingemet. Tudtam, hogy valamiféle varázslat óv.

Ahogy elszaladtam, a tűz hozzáért a függönyhöz, ami villámgyorsasággal terjedt tovább.

– Anya! – kiabáltam, amikor kicsit magamhoz tértem. A hajam égése megállt egy ponton és nem terjedt tovább a vállam felett. – Anya! – Úgy köhögtem a füsttől, mint még soha. Láttam, hogy nincs kiút anyáéknak, de én ki tudtam menni az útra.

Tanultam, hogy ilyenkor a tűzoltókat kell hívni, de azt nem, hogyan is kell azt.

Kiszaladtam az utcára. A pániktól alig jutott eszembe, hogy az óvodában mit tanítottak a tűzesetekről. „Hemperegj!” – hasított belém, és így is tettem, lefeküdtem a hideg homokba, ami megmentett az elemésztő tűztől.

– Segítség! – kiabáltam, de egy árva lélek sem volt az utcán. A láng még nem terjedt el annyira, hogy teljességgel látható legyen a kintiek számára. Gyorsan a szomszédba siettem, és hangos dörömböléssel ütöttem az ajtót. Annyira fájt a kezem, de én folytattam.

– Mr. Gerald! – ordibáltam be a ház lakójának. Nem tudtam elhinni, hogy senki sem hall engem.

A hajam szálkásan omlott a vállamra, a fele leégett, de nem érdekelt.

Persze, hogy nem, hiszen a családom bent volt, de a füstszagot, amit tincseim árasztottak, még ma is érzem. Beszivárog az orromba minden egyes éjjel, amikor rémálmaim keltenek, és nem hagynak nyugodni.

Amikor lemondtam Mr. Gerald segítségéről, továbbrohantam a következő házhoz, és az azt követőhöz is.

Már jól látható volt a tűz, de senki nem jött segíteni.

Az út közepén álltam egymagam, lihegtem a házról házra futkosástól, de én nem adtam fel. Hogy is tehettem volna? Az én drága nővérkém, Claire biztosan halálra volt rémülve. Csak abban reménykedtem, hogy Joshua átjutott hozzá, hogy megvédje, mint ahogy azt egy igazi, erős báty tenné.

Sohasem felejtem el a karomra fonódó, óvó kezet. Akkor még azt hittem, tényleg védelmező... Megfordultam, és egyáltalán nem éreztem félelmet. Vékony arc fogadott, zöld szemekkel, vörös hajkoronával. Olyan szépnek láttam azt a nőt, hogy majdnem megfeledkeztem az égő házról.

– Most velem kell jönnöd! – Hangja csengő volt, mint ahogy a megszólalása előtt elképzeltem. Megfogta a csuklómat, hogy elvezessen, de én kitéptem a kezem. Látszólag nem lepődött meg a reakciómon. – Ne aggódj, kihívtam a tűzoltókat. A szüleidet hamarosan megmentik.

– De miért menjek veled? – értetlenkedtem. Nem is ismertem, soha sem láttam ezelőtt. Felhúzta a szemöldökét, szemében megvillant valami. Már nem csengettyű hangon mondta, hanem baljóslatúan:

– Szerinted mit fognak veled tenni, ha rájönnek, te gyújtottad fel a házat?

Elhatalmasodott rajtam a félelem, és egy másodpercre felvillant bennem, hogy vele megyek. De a józan eszem nem engedelmeskedett a nőnek.

– Véletlen volt – hajtottam le a fejem. – Anyukám megvéd.

Ma már tudom, ha egy gyermek balesetből felgyújt egy házat, azért nem viszi el a gyerekszedő, nem megy börtönbe, nem zavarják el otthonról. De ezt egy ötéves honnan tudhatná?

– A rendőrök nem fognak hinni neked.

Már nem éreztem, hogy óvni akar ez a nő, ám nem tudom, miért, de mégis vele mentem. Túlságosan féltem attól, ami rám várt, vagyis attól, amit gondoltam, hogy rám vár.

Ha ott maradok, és nem megyek vele, talán most másként lenne. A családommal lehetnék, megmenthettem volna őket.

De nem... Elrabolt volna, túlságosan kellettem neki.

Magával hozott Magyarországra, hogy fekete mágiára neveljen.

Van az a pont, ahol nem tudod eldönteni, gyűlöletet érzel vagy szeretetet. Elszakított a családomtól, de sajátjaként nevelt fel egy intézetben. Érdekes módon én vagyok ott az egyedüli boszorkány.

Tizenkétéves voltam, amikor összeállítottam magamban a teljes képet arról a napról. Állást foglaltam: A gyűlöletet választottam.

***

Nincs olyan probléma, amit egy bögre kávé ne oldana meg, ez alól a rémálmok sem kivételek. Mikor reggel zihálva ébredek a félelemtől, az első utam az ebédlőbe szokott vezetni. Ez azon a bizonyos napon sem történt másként.

A szobatársam, Lili már nem volt az ágyában, ezért biztos voltam benne, hogy ő is kávézik már.

Az ebédlőben még nagyon kevesen voltak. Nyáron, aki megteheti, általában sokáig szokott pihenni. Én is, ha nem álmodok rosszat, de ilyenkor már nem szeretek visszaaludni.

Ott találtam Lilit, éppen ahogy azt előre megjósoltam. Még kába volt, ezért nem értettem, miért nem feküdt vissza hét órakor.

– Szia! – ültem le mellé.

– Jó reggelt! – köszönt vissza. Felszisszentem, mikor belekortyoltam a forró kávémba. Várhattam volna még egy kicsit. – Vigyázz, forró! – mondta.

– Köszönöm az észrevételedet – nevettem el magam azon, hogy milyen későn kapcsolt. Nagyon álmosnak tűnt, így nem csodálkoztam rajta. Zöld szeme alatt karikák húzódtak, még a szőke haja sem fénylett annyira, mint szokott.

Szerettem volna egyedül lenni azon a napon, így kiterveltem valamit. Még nem voltam benne biztos, hogy megteszem, viszont már hetek óta ezt terveztem, vagyis inkább terveztük. Dávid segített nekem benne.

Sokáig gyakoroltam azt a szerelmi bájitalt, mire bevetettem. Lehet, hogy kicsit gonoszság, de kedvem szerint formáltam a varázslatot.

Genina gonosz bűbájra tanított, bájitala kegyetlen és örökké tart. Nem akartam, hogy Dávid örökké szeressen, elég volt pár napig. Itt másként hogy szereznék Ginát?

Egy percre sem hagynak egyedül, így elszököm egy pár órára a gondolataimmal együtt.

A szerelmi bájitalomban az volt a legjobb, hogy Dávid nem kérdezősködött, csak megszerezte. Ő ebben nagyon profi, de csak a legjobb barátainak szerez ezt-azt, én pedig egyikükkel sem vagyok olyan jóban, hogy ilyet kérjek tőlük csak úgy.

Ez nekem nagyon fontos, itt megfulladok. Olyan vagyok, mint egy kismadár egy még kisebb kalitkában.

Ismerek altatóbűbájt, de Geninán az nem hat, védve van az efféle varázslatoktól. Én meg cseppet sem vagyok olyan erős, hogy ezt megtörjem. Olyan vagyok neki, mint az idomított kiscicája. Csupán pár óra kibúvót akartam ez alól, semmi mást.

Nem terveztem innen megszökni végleg. Hová is mehetnék? Egy másik intézetbe, ahol még varázslatokat sem tudnék tanulni? Vagy visszahoznának ide, és ezek után még annyi szeretetet, vagy bizalmat sem kapnék, mint eddig.

Ezt nem tehettem magammal. Nem vagyok bolond, tudtam, mi várna rám. Semmi jó nem sülhet ki a dologból, legalábbis azt hittem.

Tervemben akkor lettem a legbiztosabb, mikor megpillantottam Geninát. Olyan gyönyörű volt, mint amennyire gyűlölöm. Tizenegy év alatt semmit sem öregedett, vörös haja nem kopott. Reméltem, hogy egyszer megmutatja nekem, milyen varázslattal érte ezt el.

Talán gonosznak tűnhetek, hiszen bedrogoztatok egy nőt, csak hogy egyedül legyek egy kicsit. De Genina egész életemben arra nevelt, hogy ezt megtehetem, bármikor, bárkivel, nem lesznek következményei a rossznak, ha a szórakozásomat szolgálják, hát vele miért ne tehetném? A fagyi visszanyal.

– Lili? – néztem rá kérdőn. Most vagy soha.

– Tessék, Jázmin. – Hát, igen, ezt a nevet kaptam, és zavar, hogy többé nem használhatom az Audrinát. De nem árultam el senkinek, hogy is hívnak igazából. Gondoltam, egyszer talán visszakaphatom anélkül, hogy megtalálnának.

– Ma te is soros vagy a konyhán, igaz?

– Igen – felelte, majd ásított egy hosszat. – Én viszem ki az ételt a hármas asztalhoz.

Nem volt akkora szerencsém, hogy a kettes asztalsort kapta. Még ebben az ügyben intézkednem kellett.

– Figyelj csak, nagyon álmosnak tűnsz, nem vagy korán kelő típus. Majd én átveszem az asztalodat, pihenj csak.

– Köszönöm, Jázmin, de erre semmi szűkség – mosolygott. Nem tudta, hogy nem én tennék neki szívességet, hanem ő nekem.

– Hadd vegyem át tőled! Még a végén eltörsz valamit figyelmetlenségből. – Ez gonosz volt egy kicsit. Gyorsan rámosolyogtam, hogy tudja, nem rosszindulatból mondtam. Szerencsére viszonozta. Fáradtan húzta vigyorra a száját, majd bólintott egyet.

– Igazad van. Köszönöm, Jázmin. Ó, itt van Zsani.

Már éppen indulni akartam, de nem akartam rögtön felállni, mert múlt héten összevesztem Zsanival. Odavan Dávidért, meg vissza is. Mikor elmondta nekem, szerencsémre már elmúlt a bájital hatása, így nem is beszéltem többet a fiúval, így Zsani megenyhült. Ha felálltam volna, azt hiheti, hogy nem bírom őt.

Habár arról nem tehetek, hogy Zsani meg Dávid nincsenek együtt. Nem hiszem, hogy Zsanett az esete lenne a srácnak. Inkább a vékony, szőke lányok közelében láttam. Zsani vaskos, és egy kicsit ápolatlan is. Mármint mindig lófarokban van a haja, és láttam már, hogy két három napig ugyanabban a felsőben időzött, pedig Genináék mindig vesznek nekünk elegendő ruhát, amik még jól is néznek ki. Kicsit elszégyelltem magam, amiért ilyeneket gondolok a lányról, de sajnos ez az igazság.

Nagyon szívesen megtanítanám Zsaninak a szerelmi bájitalt, de ő nem boszorkány. Én vagyok az egyedüli varázserővel megáldott gyerek az intézetben. Ezt sokszor bánom, de néha nem. Különlegesnek érzem magam tőle, de ők ezt persze nem tudják.

Egy kicsit még beszélgettem velük, legalábbis hallgattam őket, és válaszoltam, ha kérdeztek.

– Lili! – néztem rá, amikor már egy pár másodperce nem beszélt senki. – Nem tudod, ki kapta a kettes asztalt?

– Én – válaszolt Zsanett helyette. Ez könnyebben ment, mint hittem – gondoltam. Az én asztalomnál ült Dávid, és ez jó ürügynek tűnt.

– Cserélhetünk, ha gondolod. A hármasnál ül Dávid, így beszélhetsz vele, vagy legalább láthatjátok egymást.

– Oh, köszi, Jázmin. Ez kedves tőled.

A tervem jobban sült el eddig, mint amire számítottam. Már csak beszélnem kellett Geninával.

Még az ebédlőben volt, a többi nevelővel beszélt. Egy ideig csak álltam ott, mert kivártam a megfelelő időpontot, hogy ne szakítsam félbe a felnőttek beszélgetését.

– Genina! – néztem rá, amikor éppen hallgattak. – Beszélhetnék veled egy percet? – Magabiztosságot sugalltam, mert Genina könnyedén észreveszi a félelmet. Mindig tartottam tőle, de megtanultam, ha normálisan viselkedek vele, ő is úgy fog. Ehhez tartottam magam… Mostanáig.

– Hát hogyne, Jázmin. Bármikor. – Felállt, a teáját az asztalon hagyta, majd pár lépéssel arrébb ment. Tudta, hogy csak vele akarok beszélni, nem az egész nevelősereggel. – Én is szerettem volna veled beszélni. Ma végre tökéletesre fejlesztjük a szerelembűbájt. Megtanítom, hogy tedd még veszélyesebbé, hogy akár öljenek is érted.

Ez romantikus – gondoltam. Minden vágyam volt, hogy öljenek értem. De az első és egyben utolsó, akit megsemmisítenék ezzel a módszerrel, az te vagy. – Ezt a gondolatot hamar elhessegettem, nehogy észre vegye rajtam a gyűlöletet.

– Az jó lenne – hazudtam. Így is enyhítettem a varázslaton. Nem hiszem, hogy később hasznát veszem. Az előbbi gondolatom is csak egy szarkasztikus megjegyzés volt, de nagyon szeretek italokat keverni. Isteni gyümölcsturmixokat, koktélokat csinálok, persze alkohol nélkül.

– Ebédnél elkészítenéd nekem azt az epres, kivis finomságodat?

Te jó ég! – gondoltam. Az ölembe hullott az egész terv. Szinte a kisujjamat sem mozdítottam eddig. A koktélba belekeverhetem a ginát. De várjunk csak...

– Honnan tudod, hogy besegítek a konyhában?

– Hallotta Lotti, hogy felajánlottad Lilinek, hogy átveszed tőle. Arról beszéltünk, milyen jó munkát végeztünk a nevelésetekkel. – Ezen magamban jót nevettem. Fekete mágiát tanulok, és elraboltak a családomtól. Szép munka, tényleg. Gratulálok! Jól neveltél, ha konkrét tervem van, hogyan szabadulok meg tőletek pár órára. Mert ha a tervem nem sikerül, akkor csak pár órát kaphatok csupán. Megéri? Igen, teljes mértékben.

Magamban azt is tudtam, hogy nem csak véletlenül hallották meg, amit mondtam, hanem figyelnek engem. A szobámban kamerák vannak elhelyezve, még a fürdőszobámban is. Az ablakaimra rácsokat szereltek és van a csuklómon egy nyomkövető is, amit ha leveszek, jelez Geninának. És mindez úgy történik, hogy szegény Lili ezekről mit sem tud, ami nagyon hátborzongató. Nem értettem, miért nem helyezték el egy másik szobában… Talán nem akartak feltünést kelteni.

Mosolyt kellett magamra erőltetnem, mert már a kezemet is ökölbeszorítottam. Mély levegőt vettem, úgy eresztettem ki. Fájt, ahogy a húsomba vájt körmeimet kihúztam…

– Örömmel elkészítem neked. De szeretnék kérni valamit.

Innen már nem volt visszaút. Még így is csodálkoztam rajta, hogy nem jött rá eddig a tervemre, hiszen minden lépésemet figyelték. De a többiek biztonságban voltak. Lili tudta, hogy nem lehet Facebookom, így megengedte, hogy kicsit belépjek az övébe. Azon keresztül beszéltem meg Dáviddal, hogy valahogy csempéssze be a drogot a szobámba, majd persze kitöröltem, hogy Lili ne lássa. Tudom, hogy jóban vagyunk, de aggódott volna, és biztos rohant volna Geninához, hogy drogozni kezdtem. Szerencsére szobatársam nem figyelte, mit csinálok az oldalán. Azt mondtam neki, hogy csak böngészgetek.

– Hallgatlak – zökkentett ki az aggodalmas gondolataimból Genina. Szeme összeszűkült, mintha azt hinné, nagy a kérés.

– Nem kell rosszra gondolnod. Ebéd után tartod nekem a mágiaórát. Csupán annyit szeretnék, hogy előtte menjünk el sétálni egyet. Együnk egy fagyit, vagy ilyesmi.

– Nem tudom, lesz-e kedve mindenkinek jönni. Valaki a szobájában szeret szunnyadni egész nyáron. Főleg, hogy már csak egy hét van hátra belőle.

Na ne, ez keresztbe tesz az egész tervemnek.

– Félreértesz, Genina. Én arra gondoltam, hogy csak mi ketten. Beszélgetünk, sétálunk. Már nagyon régen voltam kint. Tudom, hogy a rendőrös incidens óta aggódsz miattam, de itt a nyár vége, én pedig csak akkor mehettem el, ha mindenkit magaddal vittél.

– Rendben, ez jó ötlet – mondta. – Akkor megbeszéltük. – Visszafordult a felnőttekhez, és pár másodperc múlva már beszéltek is. Hu, nagy szerencsém volt, hogy jól indult a napja. Valamikor azért is könyörögnöm kellett, hogy a csoportos kirándulásokra elmehessek.

Olyan kedves volt mindig velem azelőtt, mintha barátnők lennénk. Mindenhová elengedett a barátaimmal, mígnem megkíséreltem elszökni, segítséget kérni. Amíg nem sejtettem, hogy mit tett velem, és a családommal, olyan szívesen töltöttem vele az időt.

Még csak az sem tűnt fel, hogy fekete mágiát tanít, mert eleinte kis varázslatokra tanított, például, hogyan védjem meg magam, ha valaki bántani akar. Így belegondolva talán ez is gonosz bűbáj, de nem bánom, hogy megtanultam. Még jól jöhet az életben.

Tervem annyira könnyen beteljesedett, hogy magam sem hittem el. Kevés Ginát tettem a turmixba, egyrészt, hogy ne érezze rajta, másrészt nem akartam, hogy rögtön hasson.

Fogalmam sem volt, hogy működik ez a szer, viszont ismertem egy varázsigét, ami segíthet. Arra gondoltam, hogy akkor hasson, amikor én szeretném, azért amikor az italba tettem a Ginát, ezt mondtam: Potest operari! Tökéletes.

***

Amikor már Geninával sétáltam, szerencsére nem láttam rajta semmi különöset, ami két dolgot jelenthet: Nem hatott a szer, de legalább nem bukok le, és fagylaltozom egyet. A másik lehetőség, hogy működött a varázslat és irányítani tudom a történéseket.

Megálltam egy bevásárlóközpont előtt.

– Nem megyünk be szétnézni? Hátha van Kaktusz jégkrém, és tudod, hogy azt imádom – néztem rá kérlelően, miközben pontosan tudtam, mit is akarok.

– De, menjünk! Azt én is szeretem – mosolygott rám.

Amikor bementünk, rögtön a ruha részleget fürkésztem a tekintetemmel, amíg meg nem láttam egy dögös, fekete felsőt.

– Oh, nézd, Genina! Te jó ég, az nagyon jól állna rajtad! – mutattam a ruhára. Közelebb lépett hozzá, és kémlelni kezdte, alaposan megnézte magának. Láttam a szemén, hogy tetszik neki, de nem mutatta rögtön.

– Azt mondod?

– Igen azt, nagyon szép, elegáns. Épp, mint te. Gyerünk! Próbáld fel!

– Nem is tudom – mondta elgondolkodva.

– Ha kijössz a próbafülkéből, megmondom a véleményem – erősködtem.

– Hát jó – mosolyodott el, aminek hatására gödröcskék jelentek meg az arcán. Mit meg nem adnék ilyen szépségért! Mármint egész szép arcom van, meg a barna hajam is éppen annyira hullámos, hogy még nem kell vele sokat küszködnöm. De Genina másképp volt szép, mint az összes többi ember, és azt feltételeztem, hogy valamiféle bűbáj állhat a háttérben, amit talán majd egyszer megtanít nekem,

Amikor beért a próbafülkébe, rögtön elmormoltam: Potest operari! Azonnal elterült a földön, tehát bevált az egész tervem.

A fülke alól kikandikált pár vörös tincs, amit azonnal visszatoltam, nehogy valaki meglássa. Szerencsém volt, hogy olyan nagy próbafülkék voltak ott, legalább nem csapott nagy zajt.

Már csak el kellett szöknöm. Gyors léptekkel távoztam a bevásárlóközpontból, de azért nem annyira, hogy lopással vádoljanak vagy feltűnő legyek.

Amint kiértem, hangos nyávogást hallottam. A zaj felé fordultam, és egy kis étterem előtt szörnyűséget fedeztem fel. Egy férfi belerúgott egy macskába, nem is egyszer. A cica szőrtelen volt, nem tudom a fajtája nevét, de azt hiszem, ritka macskafajta volt. Az ember hangosan kiabált. A macska fel akart állni, de nem bírt.

Mikor láttam azon a gonosz fickón, hogy megint bele akar rúgni, odasiettem, és rákiáltottam.

– Hé, hagyja békén, vagy feljelentem állatkínzásért!

Az ember kinevetett, majd szúrós tekintettel nézett rám.

– Azonnal takarítsd el innen a macskádat, vagy kifizettetem veled a kárt, amit okozott.

– Nem az én macskám, de örömmel elviszem a maga közeléből. – Azzal felkaptam a cicát, és arrébb vittem. Nagyon furcsa volt csupasz macskát fogni. Nem volt teljesen sima, kis, láthatatlan pihék borították a testét, éreztem, ahogy remeg szegény.

Megsimogattam, hogy még véletlenül se féljen tőlem.

– Sanitatem – mondtam, melynek hatására elmúlt a remegés, és valószínűleg a fájdalom is, hiszen ez egy gyógyító bűbáj. – Megígérem, hogy vigyázni fogok rád – néztem a cica zöld szemeibe, és abban reménykedtem, Genina majd megengedi, hogy hazavigyem.